Sokszor említettem, és még fogom is, hogy az ételünk az életünk. Úgy értem, nem azért élünk, hogy együnk, hanem hogy jól éljünk, együnk jól. Ha lehet örömmel, élvezettel.
A poszthoz a képet még akkor készítettem, amikor a forró napsütésben napozhattam kedvenceimmel, a jeges kávéval és Polcz Alaine-nel. Ezt a könyvét, amelyből idézni szeretnék nektek, nem régen szereztem be. Egy receptkönyv, de valójában nem a főzés miatt vettem meg. Olyan szórakoztatóan ír az ételekről, étkezésről, főzésről, és hozzávaló körítésről, hogy regényként olvasom. Talán receptet is fogok megosztani, de most nézzünk belőle valami mást:
“Egy kis kitérő a tudomány határvidékeire
Ami a táplálkozástudományt, a dietetikát illeti, itt is találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy az ember “vagy-vagy” kizárólagossággal gondolkodik.
A tág horizontot, a százféleséget nem tudjuk átfogni – a figyelem, a tudat is szelektál, és az emlékezet is.
Most tanuljuk a demokráciát – nem csupán az étkezésben -, s annyi mindenkinek lehet igaza; a százféle igazságot, elképzelést, mindenkit meghallgatni, elfogadni – nagyon nehéz. Az egyetlen igazság – és feküdj, laposodj alá -, vagyis a diktatúra sem volt könnyű, viszont egyszerűbb volt a maga egyértelműségével.
A demokrácia és a dömping kontinenseken átcsapó hullámai korunk – a modern kor – jellemzői. Ennél mélyebb és alapvetőbb problémák is vannak, melyek évezredek jellemzői.
Hippokratész, a mai orvostudomány atyja mondta: “Legyen az ételed az orvosságod és az orvosságod az ételed.”
Hippokrátész időszámításunk előtt 460-ban született Kosz szigetén, s olyan iskolának volt a képviselője, amelyik a dór mágikus-szuggesztív orvoslás helyébe, vele szemben vezette be a racionális-empirikus jón orvostudományt. Az Eskü című művében megfogalmazott erkölcsi alapelv képezi még ma is az orvosi eskü alapját.
Számunkra ma különleges jelentősége van az idézett mondatnak – Hippokratész 2500 évre megalapozta ugyan az általunk művelt orvostudományt, mert hiszen még ősibb orvostudományok is, mint például a kínai -, de ennek a tanácsnak a lényegét most kezdjük igazán felismerni, amikor olyan súlyos betegséget próbálunk diétával gyógyítani, mint például a rák. (Ez gyakran sikerül is.)
Ugyanakkor azt is kezdjük tudatosítani, hogy mennyire fontos szerepe van a gyógyulás során a hitnek, a szuggesztiónak, autoszuggesztiónak. Gondoljunk csak a neuro-pszichoimmunológia eredményire! Vagyis: néhány ezer év múlva felfedezzük, hogy mind a dór, mind a jón iskolának igaza volt.
Kedves Olvasóm, ezért is írom ezt a könyvet, mert fontosnak tartom a felismerést, hogy két ellentétes felfogás egyszerre lehet igaz. Hol az igazság? Miben higgyünk?
Létezik erre válasz? A tévedés jogának fenntartásával azt tudnám válaszolni: “Igazság” nincs, nem is lehet. Csak igazságok és részigazságok vannak. Ezek között bukdácsolunk. Viszont valamiben hinni kell. Például, hogy az én szakmámnál maradjunk – onkopszichológus vagyok -: ha nem hiszel a gyógyulásodban, nem gyógyulsz meg rákos betegségedből még akkor sem, ha az a könnyebb fajták közé tartozik, és bármivel kezelnek is, és megfordítva, a menthetetlennek tűnő betegek is meggyógyulnak, ha hisznek a gyógyulásukban.
Az igazság relativitásának következtében felismeréseink, állításaink a tudományokban is folyton változnak, mondhatnám, időnként fejre állnak. Hát még az orvostudományban, amely olyan bonyolult rendszerrel dolgozik, mint az ember! Például egy bukfenc a táplálkozás köréből: a gyomor- és bélbetegségeket évtizedekig úgy gyógyították, hogy passzírozott ételeket adtak a betegnek, mivel a rostokat ki kell küszöbölni, csak így lehet gyógyítani. Ma úgy tudjuk, hogy rostok nélkül a bélműködés patológiássá válik, sőt például a végbélrák okai között a rostszegény étkezés is szerepel. Édesanyám viszont meggyógyult a vérző gyomorfekélyéből a gondosan passzírozott ételektől. Itt két dologra is figyelnünk kell, a bukfencre és a hitre.
Még egy-két bukfencre térek ki, pusztán a szemlélet megváltoztatása kedvéért, noha tehetném a humor kedvéért is.
Gyerekkoromban nem ehettem nyers paradicsomot, mert az “hasmenést okoz”. Nem ehettem továbbá nyers zöldségeket sem, nehogy görcsöket kapjak, mivel ezek nehezen emészthetőek. Ma már a csecsemőknek is adjuk a nyers zöldségeket, sőt a gyümölcsfélék mellett a nyers főzelékféléket tartjuk a legegészségesebb tápláléknak.
Ezelőtt tíz évvel még úgy tudtuk, azt tanították: a tojás a legtökéletesebb étel, minden benne van, amire szüksége van a szervezetnek, a tojássárgája betegeknek nyersen, cukorral kikeverve a legjobb táplálék. Ma: heti egy tojásnál többet ne egyél, mert – egy sor más étellel egyetemben – veszélyesen emeli a vér koleszterinszintjét.
Volt egy pár évtized, amikor a húst favorizáltuk. Igen jól képzett dietetikus barátnőm, Boni azt mondta: “Hát ti kenyeret meg tésztát esztek? Ez elképesztő! Hízlal, és hiányoznak belőle a legfontosabb táplálkozási összetevők. Húst kell enni!”
Az akkori felfogás szerint igaza volt. Aztán a tudomány felfedezte a cereáreák, a gabonaneműek fontosságát. Most lelkesen esszük a kenyeret, lehetőleg teljes őrlésű lisztből sütve, sőt drágán vásároljuk a korpát, amit eddig – gondosan kiszitálva lisztünkből – a disznóknak adtunk.
Közben kiderült, hogy nemcsak a tojás és a hús egészségtelen, de már a tej, a tejtermékek sem ajánlottak egyértelműen. (Megjegyzem, a boltban vásárolt pasztőrözött tejek biztosan nem, a macskám nem hajlandó megenni, akármilyen éhes.) Cukrot sem javallt enni. Maradnának a főzelékek és gyümölcsök – ha biotermesztés folyna. A növekedést gyorsító tápszerekkel, hormonokkal és a növényvédő szerekkel azonban azokat is mérgezzük. Még ma is előttem van, mikor az egyik orvos a legújabb táplálkozástudományi cikket olvasva így kiáltott fel: “Hát akkor mit együnk? Semmit sem ehetünk!”
Mi köze van mindennek a szakácskönyvhöz? Láthatod, Kedves vagy – vagy kedvetlen – Olvasóm, az emberi gondolkozás évezredes jellemzői: részigazságok kizárólagossá emelése, lassú felismerések, állandó változások. A modern kor jellemzői: a napjaink ütemének megfelelő gyors váltások, sűrű fejre állások, a dömpingjelenségek és a kommercializálódás. Akkora zűrzavarban, rendetlenségben élünk, hogy az már a káosz határát súrolja.
Próbálok egyszerű, természetes rendhez nyúlni, merítve abból, amit közel háromnegyed évszázados életem alatt tapasztaltam, amit anyámnál, nagyanyámnál és a falun láttam.
Ezt a könyvet is azért kezdtem el írni öt évvel ezelőtt, mert az elszegényedés, a rossz, gyenge táplálkozás kezd komoly, égető gonddá válni. Nap mint nap döbbenten nézem, hogy az emberek nem tudnak takarékosan főzni. Erről szeretnék írni, a takarékosságról és az örömről, a játékról, amit a főzés, az evés nyújthat.”